Az a bizonyos nyomógomb

Az elmúlt 4 napot a Pilisben töltöttem a zenekarral, ahol évekkel ezelőtt már tagként voltam jelen, de a karanténos időszakban elváltak útjaink s megszűnt a kapocs. Egy "véletlen" során újra találkoztunk és érdekes mód, a maga természetességében szinte ott folytatjuk, ahol abbahagytuk a közös munkát.

Szóval nagy reményekkel és megengedéssel, elvárások nélkül vágtam neki az útnak és a közös munkának és emiatt fantasztikusan éreztem magam. A hétvége folyamán egyre többször éreztem magam úgy, hogy végre tartozom valahova.

Azonos értékrendek, intellektuális szint, értékes eszmecserék, ítélet és gyűlöletmentes beszélgetések.

Egyszer nem jutott eszembe, hogy itthon mi történik. Aggódni másokért, a vállalkozásokért, dolgokért, amiket nem tudok befolyásolni.

Egyszerűen az érzés, ami elfogott sokszor az az volt, hogy végre szabad vagyok és nem korlátoz a környezet a fejlődésemben.

Remekül töltöttem az időt fent s a hétvége legvégén megajándékoztam magam egy fantasztikus koncert élménnyel, ami a pont volt arra a bizonyos i-re.

Hajnal kettőre értem haza, hosszas elmélkedős utam volt a Budapest-Kondoros útvonalon, rengeteg inspirációval és ötlettel gazdagodtam.

Hamar jött a reggel és vele az itthoni megoldandó feladatok, amik stresszként jelentek meg bennem. Gyomorideg, bánat és csalódottság érzés váltotta fel a hétvége érzéseit.

Korábban nagyon be tudtam zuhanni és forgatni ezeket a mély érzéseket, hagytam hogy padlóra küldjenek.

S tovább is csak azt erősítem, hogy mennyit számít, ha foglalkozol önismerettel, ha táplálod az önbecsülésed. A reggeli 1-2 óra, ami elég rossz hangulatban telt, megmutatta, hogy nem akarok érezni már. És mivel a hétvégén rengeteg pozitív esemény történt velem, elkezdtem azon a vonalon folytatni tovább a napom. A kötelező és minimális köröket lefutottam az itteni dolgokkal kapcsolatban, de aztán emlékeztettem magam, hogy sokkal értékesebb vagyok annál, hogy ebbe a méltatlan stressz érzésbe fulldokoljak, helyette az esti utam során feljött ötleteket bontottam ki.

És nagyon furcsa, hogy ahogy magamat választom ezekben a témákban, a környezet is békén hagy. Nem tudja már nyomva tartani azt a gombot, immunis lettem rá és előre tekintek és lépek.

Nagyon kevesek választják ezt a környezetemben, ezért nem is értik meg, milyen érzés.

Kavarog bennem a magány és veszteség-érzés emiatt, amíg nem sikerül a teljes fizikai elvándorlásom, de emlékeztetem folyamatosan magam arra, hogy ki leszek az út végén.

És az boldogságot hoz a lelkembe.

A cél és az út is ugyanolyan fontos, igyekszem utam igaz szívvel és tiszta hittel járni, hogy a célom a legértékesebb nemességében teremtődjön meg.

Köszönöm, hogy elolvastad! :)