A félelem megöli a kreativitást

A napokban újabb mérföldkőhöz érkeztem. Egy elengedés következtében jött lakhatási lehetőségnek köszönhető, hogy megleltem új helyem Budapesten. Továbbra is az a terv, hogy a hét egyik felét töltöm csak ott és a kötelességeknek eleget téve -főleg hétvégén- "otthon" dolgozom.

A tegnapi költözést követően úgy éreztem elég hatékony voltam az új helyemen, a hangterápiás kreatv tartalmakag több napra előre legyártottam és időzítettem, újabb saját dal szövege és akkordmenete jelent meg a fejemben, amit rögtön ki is próbáltam.

Azt gondolom, hogy távol lenni a gombjaim nyomogatóitól megnyitott egy új dimenziót számomra, ami sokkal eredményesebb lehet számomra, mint azt gondoltam.

Ma reggel viszont a szülőházban kezdtem. S a hírek elég keservesek. Mind gazdasági és mind emberi szempontból. A korábban megbeszéltekhez senki nem tartja magát és mindenki a másikra mutogat, hibáztat és köpköd. Cselekvésnek pedig nyoma sincs. Ilyenkor megszólal nálam az a rossz belső hang, a félelem hangja. Félek attól, hogy mi van ha ezt elvesztem teljesen? Csalódásként, veszteségként élném meg. Pedig a napokban többször is hangosan kijelentettem mindenkinek, hogy megtettem mindent, innentől kezdve nem érdekel, ha semmi nem marad nekem belőle. Ma mégis félek a veszteségtől.

Szerencsére rövid idő alatt uralni tudtam ezt a rossz érzést, miközben rájöttem, hogy korábban ennek az érzésnek rabjaként cselekedtem. Pánik-tettek voltak a reakcióim. Ezeknek következtében mindig ugyanaz lett a végeredmény és kezdhettem előlről.

Hiszem, hogy egy mérhetetlen nyugodt elmeállapotban megnyílik a "nagy közös tárhely" számunkra, ahol minden információ, amire szükségünk van megtalálható. Lehetőségünk van csupán a befelé figyelés által megoldásokra lelni és ha megtanulunk figyelni a belső hangunkra, megmutatja számunkra a helyes utat.

Tényleg az elengedés a kulcsa mindennek? Nagyon vékony a határ számomra az elengedés és a "lesz%!"'k mindent" között. Sokszor nem tudok különbséget tenni, hogy vajon ez engem tényleg nem érdekel? Vagy csak nem merek tudomást venni róla?

Ha elkap a félelem és nem bírom elengedni, azonnal megjelennek a pótcselekvések: közösségi média, kávé, evés...stb.

Az elmém ural engem és nem fordítva. Esélyem sem volt korábban, hogy a megoldást megleljem, hisz ezek a cselekvések teljesen kontrollvesztett állapotba tereltek.

Ez a spirál úgy érzem most nagyon mély. És én ennek a mélyén vagyok. Ha szenvedés útján van fejlődés, akkor számomra most eljött az idő, hogy szintet lépjek. Elfogadom, hogy a kényelmetlen a előrehaladás motiválója és az elfogadás érzése szinte azonnal teret ad a megoldásoknak.

Ha elég erős és kitartó vagyok ezen állapot megtartásában, az utam csakis előre haladhat. És ezen állapotok közvetkezménye mindig valami csodás dolog, ami túlmutat rajtam. Ekkor válok csatornává, egy eszközzé, hogy közvetítsem az igazi gondolatokat.

Ennek tapasztalása igazán fantasztikus élmény és egyre többször kívánom ennek megélését. Persze ennek a bejegyzésnek írása közben is van olyan, hogy nem jut eszembe a folytatás és rögtön előveszem a telefonom, hogy megnézzem, követőim száma növekedett e? (mekkora hülyeség)...

Valószínűleg sosem lesz 100%-os az elengedése ezen reakcióknak, de a mérséklésének törekvése minden napban ott kell legyen. Ha sikerül az arányt csökkenteni, a kreatív gondolatok száma is sokkal több lesz.

Utóbbiban bízva remélem, sok munka fog kezeim közül kikerülni!

Köszönöm, hogy olvastad a bejegyzésem!